20 év lírai termésének szelekcióját tekintheti át az olvasó Szénási Miklós legújabb, Sugárhajtású nosztalgia című kötetében. Két évtized egy életút és a költői életmű esetében is jelentős idő, lehetőséget teremt az összegzésre, rákérdezésre, az eddigiekkel való számvetésre, a felejtéssel és korábbi önmagunkkal történő szembenézésre/szembesülésre. A verseskönyv bő félszáz verse nem tömörül ciklusokba, „nagyjából” kronologikus sorrendben olvashatjuk őket: ez a szerzői/szerkesztői döntés rendezőelvvé teszi az időt, amely (illetve a hozzá kapcsolódó fogalmi háló – emlékezés, felejtés, önazonosság stb.) a korpusz egyik fő tematikus csomópontjaként is fontos szerepet játszik. Az azonos évben született verseket külön egységekbe tagoló évszámok ugyan létrehoznak valamiféle ciklikusságot, egymásutániságot, ami azonban nem teleologikus, egyirányú „fejlődésként”, hanem – témáiban, motívumaiban, megszólalásmódjában – önmagához folyton visszatérő, egyben megújulásra is törekvő elmozdulások sorozataként válik olvashatóvá. Ez a címben is megfigyelhető paradox kettősség, a – többnyire gyors, előre haladó mozgás leírására használt – sugárhajtás és a lassú, kissé szentimentális, retrospektivitást érzékeltető nosztalgia közötti feszültség határozza meg a verseskötetben található szövegeket.
„Nehéz pontosnak lenni. Ez a válogatás személyes, mert ott van benne az is, amit talán nem tudtam, de amire akár emlékezhetek is.” – vall saját műveiről a szerző a kötet hátoldalán. Az emlékezés mint idegenségtapasztalat jelenik meg a Sugárhajtású nosztalgia szövegvilágában, az idő múlása (annak minden hozadékával együtt) problémaként jelentkezik, amely alapvetően meghatározza a versbeszélő ön- és világértését („Nem visel órát, de / az idő így is / ott ketyeg benne.” – Termálvizes fürdőgatyában). Az időben létezés tényével való szembesülés és az azon történő elmélkedés megoldással nem kecsegtető, de folyamatos reflexiót igénylő jelenség, melynek egzisztenciális tétje van a megszólaló számára. E problematizált létállapotból való elmozdulásra, kívül helyezkedésre némileg a gyermeki perspektíva kínálhat lehetőséget, amire a kötet címadó darabja mellett Az idő gyorsabban telik című versben találhatunk még utalást, ahol a megszólaló mint szülő fordul saját gyermeke felé: „Nem akarja / érteni, hogy van fogalmam róla, mi történik / vele. Hogy tudom, milyen érzés nem tudni még / az időben létezés tényét, hogy mindennek van / másik vége is, nem pusztán kezdete.”
A felejtés, az emlékezés megbízhatatlansága („ahogy álmából felriadt, nem is volt benne / biztos, nagyjából mennyi lehet az emlékeiből igaz” – A katedrális építője), a felidéző és a felidézett én közötti interferencia („folyamatosan változik és nem csak a szög / ahonnan nézem hanem én is aki / lassan eldőlök” – Az unalom és a halál völgyei) az önazonosság megkérdőjelezéséhez, önmaga idegenként való látásához vezet a lírai én esetében. Ez utóbbi jelenség fontos, többször visszatérő metaforája a kötetben a sejtjeit adott időközönként elvesztő, lecserélő ember képe: „Az ember / hétévente elveszíti a sejtjeit, / és ha néha kijózanodik, / ordítva követeli az emlékezetét.” (A fiú visszatérése)
Az önazonosságában megrendült szubjektum egykori önmaga (fény)másolataként jelenítődik meg a Reggel már tudja című versben, kapcsolódva az előbbi képhez: „Ötven év alatt / a sejteket sokszor cseréli az ember. / Ugyanaz, mégis, ahogy fénykép- / albumát lapozza, egyre csökkenő / minőségű másolat.” Az ember másolatként történő meghatározása egyszerre több jelentésréteget implikál. Antropológiai, pszichológiai síkon a szubjektum interpretálható a születéstől az elmúlásig tartó másolatok sorozataként, melyek egy kicsit folyton változnak az előzőhöz képest: „Szemben velem, aki voltam, / korai fénymásolat / kapkodja a levegőt. / Nem hagysz nyugodni, súgom felé // és majd megfulladok.” (Futni hagytam) Bibliai vonatkozásban azonban az ember Isten saját képmására formált alkotása, tehát Ádám óta az első másolat sokadszori reprodukciója: „először vakká teszed / az embert, csak azután / világtalanná, hangyává / teszed, ki másokból él, / másolattá aztán, / végül semmivé –” (Középkori költemények). A teremtő-teremtmény kapcsolat figyelhető meg a kötet néhány további versében is, de már az ember-gép relációjában. Ebben az esetben azonban mintha felcserélődnének a viszonyok, az alkotó válik hasonlóvá teremtményéhez, előbbi lesz az utóbbi által meghatározott: „A gép takar s eltakar, pedig / mindig abban reménykedett: / szabaddá teszi.” (Mindig vizes marad)
A megszólaló és a transzcendens közötti viszony vizsgálatának szempontjából lehet izgalmas a verseskötet első („Szinte senki sem beszéli / az istenek anyanyelvét. Az / istenek önzők lettek, és az ember / hozza azt a formát, amit kapott.” – Mindig vizes marad), illetve utolsó („miért pont a kutyákat tartaná / számon az a felsőbb hatalom / melynek ujjai között a gazdák is / csak szitálva hullanak” – Kertet ígérnek és almafát a menhelyen lakozó kutyáknak) néhány sorának egybeolvasása, amely szöveghelyek szimbolikusan az egész korpusz teremtett világára vonatkoztathatóak. Ez a már-már deistaként azonosítható szemléletmód elsősorban a kötet második felében válik meghatározóvá, ahol a beszélő a kontemplatív kívülállás/beletörődés pozíciójából szólal meg, inkább a külvilág állapotának/történéseinek rögzítőjeként, mintsem azok aktív alakítójaként. E szemlélődő attitűd, melynek tárgyát az alapvető személyes kapcsolatok, illetve hétköznapi szituációk képezik, az emberi létezésre, a modern szubjektum „ontológiai szorongására” irányuló kérdésfelvetésekkel társul a Sugárhajtású nosztalgiában.
Természetes és épített tereket pásztáz a tekintet, a nagyváros és a vidék képei egyaránt megjelenítődnek, az idő azonban rajtuk is nyomot hagy, nemcsak az emberen: minden eredendő mulandóságában, a lassú pusztulás adott stádiumában elfoglalt pozíciójában válik csak megragadhatóvá a versbeszélő számára („annyira sötéten látod a világot / mintha a világ nem lenne több / mint az összessége mindannak amiről / le kellene mondanunk” – Mesés férfiak szárnyakkal). Ember és környezete elválaszthatatlan lesz ebben a közös mulandóságban, melynek legékesebb példáját az Analízis című versben találhatjuk: „Bőre alatt az ember / szalagos növény, / buja és rossz szagú / avar, bugyborékoló, / férgekkel teli láp. [..] // Romos északír ház / az ember, robbanni / kész, pusztító anyag. / Halottan is csak a / halottakat szaporítja.” Szénási lírája az előbbiek ellenére mégsem nevezhető nyomasztóan sötét tónusúnak, a halál – talán épp elkerülhetetlenségének belátása következtében – az „egyetemes körforgás” részeként ábrázolódik, az egyes szövegek mint az elmúlás tapasztalatának ismerőssé tételére tett kísérletek is beazonosíthatóak: „Tanácsra volna szükségem, hogy úgy / tudjak a halálra gondolni, mint / vasalt nadrágra, aminek helye van / ebben a lakásban.” – Nincs türelem hozzánk).
Fontos szerepet játszik a teremtett világban Debrecen, amely utcaneveiről, híres tereiről időről időre beazonosíthatóvá válik a Sugárhajtású nosztalgia szövegeiben. A város mint téma és a hozzá kapcsolódó „debreceniség” fogalom feldolgozására a Csokonai halála után lezajlott Árkádia-pertől kezdődően a kortárs szerzőkig (például Térey Jánosnál is) találhatunk példákat. Szénási verseiben néha mintha megidéződne a debreceniség – eredetileg Kazinczy által forgalmazott – fogalma („Nincsenek komolyan vehető kerületek, / csak néhány antagonisztikus részlet. / Ez gödör, idővel minden szürke lesz.” – Tíz percnél távolabb), a Debrecenként szervezett tér azonban elsősorban nem ebből a szempontból lesz érdekes a kötetben. Meglátásom szerint, az egyes utcák, lakások (a sorozatos költözések állomásai) általánosabb szinten értelmezhetőek, a megszólaló „bolyongásának”, perspektívaváltásainak metaforájaként, ezelőtt már említett értelemkereső (pontosabban: a világban, a földi létezésben otthonkereső) szemlélődéseinek szimbolikus színtereiként: „De lehetetlen / egyszer csak nem fordulni más ablakok felé.” (Zöldes árnyalatú semmi)
A korábbiakhoz szorosan kapcsolódva, az emlékezés mint hiány is megfogalmazódik a szövegekben (itt újfent eszünkbe juthat a kötet címében szereplő nosztalgia szó), egyrészt az én múltban való jelen nem létének (vagy csak közvetett jelenlétének), másrészt a te (az elvesztett apa) a felidézés jelenéből érzett hiányának értelmében. Az elhunyt szülő csak videószalagokon (Már semmi nem lesz), álmokban (Már szóba sem jöhet), a nemléte helyét jelölő használati tárgyakban (Úgy szakad ketté) és elképzelt, már soha meg nem valósuló, idillszerű képekben (Sört isznak és könyvekről beszélnek) jelenhet meg. A hiány kitöltésére irányuló cselekvések mindig ugyanazzal a belátással („és nem tudja meg / hogy mindazt ami nem történt meg / mennyire sajnálom –”, Már szóba sem jöhet) végződnek – az apa hirtelen halálának feloldhatatlan traumája szimbolikusan a vonatkozó versek központozásában is megfigyelhető, melyekben nincsenek vesszők, illetve pontok, csak kérdőjelek.
Később, a kötet utolsó verseiben, ismét előtérbe kerül az apa-fiú viszony, ez esetben azonban már a megszólaló fedezhető fel a szülő szerepében, immár ő fordul saját gyermekéhez. Annak ellenére, hogy a versbeszélő mögött ugyanaz a személy válik azonosíthatóvá, megszólalásának pozíciója, jellege némiképp mégis eltér a korábbitól (apává lett a fiúból), amely változás újfent előtérbe helyezi az önazonosság, valamint az időben létezés problematizált tényének kérdését. Ezt a másolat motívumának eme új kontextusban történő („Az a pillanat, amikor benne látom annak / módosított mását, aki voltam, nem tart túl / sokáig.” – Az idő gyorsabban telik) használata is megerősíti, valamint izgalmas jelentésárnyalattal bővíti a korábbiakban már tárgyalt – a verseskötet szövegvilágában meghatározó – képet. „De mindig emlékezni fogok / arra, milyen volt csak egyetlen / pillanatig is kívülről látni / egykori énemet.” – olvashatjuk A konstruktőr című versben, és valóban, Szénási Miklós kötete a nosztalgia sugárhajtású gépén repít vissza minket a költői pálya kezdetére, hogy aztán lépésenként visszatérve a jelenbe, nekünk, olvasóknak is betekintést engedjen világába.
Szénási Miklós: Sugárhajtású nosztalgia, Kortárs Szalon, Debrecen, 2014.
(Megjelent az Alföld 2016/5. számában.)
Hozzászólások